Démontolvaj

   Akkorára nő az önbizalmam, hogy feledve az imént még hányásig fokozódott félelmet, magamhoz ragadom a kezdeményezést. Odafordulok Beranabushoz, aki az ablakot próbálja összerakni, pár másodpercig figyelem a lüktető fényeket. Aztán türelmemet vesztve felnyúlok, és elpöckölök egy fényfoltot a már összeillesztett darabok felé. A folt elsiklik előlem, és becsusszan a helyére. Indítom a többit is. Nem nagy ügy. Hozzás sem kell érnem a fényekhez - az ujjaim útmutatása nyomán már meg is indulnak, súlytalanul lebegve. Gyerekjáték.
   - Mit művelsz? - förmed rám Beranabus.
   - Hamarabb meg tudom csinálni, mint te - vetem oda, s újabb fényfoltokat terelek az immár gyorsan formálódó ablakhoz.
   - Csak megzavarsz - morog Beranabus. - Hagyj békén, mert...
   - Túlságosan lassú vagy! - kiáltom. - Nem látod a fényeket. Én látom. Engedd, hogy én csináljam. Meg tudom csinálni...
   Elhallgatok. Körülöttem a fények abbahagyják a pulzálást. Egy másodpercre páni félelem fog el. Nem tudom befejezni az ablakot! Aztán rájövök, mi történt.
   - Hová akartál ablakot nyitni? - zihálom.
   Beranabus megpróbál vitába szállni velem.
   - Mondd meg! - üvöltök rá torkomszakadtából.
   Beranabus sanda pillantást vet rám.
   - Hullát kerestem - mondja.
   Visszagondolok a démonra, amely ellopta az öcsémet. Felidézem hosszú lábát, zömök testét, vaskos, szőrös ujjait. Arcát, amely félig emberi, félig kutyapofára emlékeztető. Lelógó fülét, tágra nyílt fehér szemét.
   A fényfoltok újra lüktetni kezdenek. Türelmetlenül felnyúlok, és egymás után a helyükre téve a darabokat összeállítom az ablakot. Magam sem tudom, hogyan, vagy miért megy ez nekem, de tudom, hogy igazam van. Nem voltam én bolond soha. Nem csupán a képzeletem játszott velem. Megvolt az oka annak, hogy láttam a fényeket, és most már világos, hogy mi ez az ok. Az én varázserőmmel nem lehet homokvárat vagy védőpajzsot emelni, viszont tudok ablakot nyitni más világokba!