Vérfüred

   Néhány démon dacolni próbál az örvénnyel, és le akar húzni a földre , de visszaverem őket. Végül megfutamodnak, és inkább a többi ember felé fordulnak gyilkos indulattal. Visszaereszkedem a földre. Kissé szédülök, de amúgy semmi bajom, megteszem, amit tudok, hogy megvédjem a menekülő tömeget, és minél több embert tereljek épségben át a résen.
   Már nincsenek sokan. Az árhullám apró csermellyé apadt. Bót viszont sehol sem látom. Vajon van-e még időnk, lesz-e ideje visszatérni? Mintegy válaszképpen Dervish bömbölését hallom.
   - Mindenki kifelé! A rés mindjárt bezárul!
   - Te itt maradsz! - ordítja Vész herceg, és két kezét Dervish húsába mélyeszti. A tekergő kígyók Dervish arca felé köpködnek, készen arra, hogy belémarjanak.
   - Eredj! - kiáltja Dervish. - Mentsd az irhád!
   - Majd ha fagy! - rikoltom, és Vész hercegre emelem a tekintetem. Csápszerű, tekergő karjaira összpontosítok. Kegyetlen mosollyal összeszorítom a fogamat, és egyszerre mind a nyolc végtagja tőből leválik a testéről.
   A démonmester meghökken, hátrahőköl, ordít a fájdalomtól és a rémülettől, miközben leszakadt karjai a földre potyognak.
   Dervish kimerülten összerogy. Odasietek, és áthajítom nagybátyámat a résen, mintha csak egy labda volna, mágiával csillapítom a földre érkezés erejét. Gyors pillantást vetek Vész hercegre. Nem átallok egy utolsó, moziba illó sziporkát elereszteni feléje:
   - Sokan azt hiszik, hogy ijesztő tag vagy, pedig csak egy végtag nélküli tag vagy! - Aztán gyorsan átvetem magam a résen, mielőtt még összeszedné magát és a csápjait, és ízekre tépne.