Áldozat

   Ahogy az alak közelebb ér, látjuk, hogy tényleg egy fiú az, olyan korú lehet, mint én, talán kicsit idősebb, és hihetetlen gyorsasággal fut, a feje furcsán rángatózik. Egészen a kapuig szalad, majd megáll, és értetlenül néz fel ránk. Sötét a haja, és apró a szeme. Széles vigyor jelenik meg az ajkán, bár Conn fenygetően ordít rá, hogy dárdát dobat a szívén keresztül, ha nem közli, mi járatban van. A kapu előtt a fiú lekuporodik a földre, letép egy virágot, és azzal játszik.
   Conn dühösen néz rá, össze van zavarodva.
   - Egy félnótás - dünnyögi.
   - Lehet, hogy csapda - morogja Tiernan.
   - A démonok nem élő embert küldenek csapda gyanánt - ellenkezik Conn.
   - Láthattad, milyen gyorsan szaladt - mondja Tiernan. - Nem tűnik fáradtbak. Még csak nem is izzad. Talán nem élő ember.
   - Bec - szól hozzám Conn. - Érzel-e valamit?
   Lehunyom a szemem és a fiúra koncentrálok. A démonokat könnyű megkülönböztetni az emberektől. A saját világuk energiája veszi őket körbe, és a gyermek körül is ilyenfajta aurát érzek. Ám mielőtt szólhatnék Conn-nak, valami különös dolog történik. Változást érzek  fiún. Amikor kinyitom a szemem, látom, hogy más lett a fény körülötte. Mintha sűrű páraoszlopon át nézném. Pislogok, és észreveszem, hogy a fiú eltűnt. Helyette a saját anyámra meresztem a szemem.
   Nem lehet tévedés. Annyiszor láttam már őt tökéletes emlékeimben. Ugyanolyan, mint aznap, amikor életet adott nekem, aznap, amikor meghalt. Kimerült, ösztövér, karikás a szeme, ruhája vértől szennyezett. De a tekintetéből süt a szeretet - a szeretet énirántam.
   Ahogy bámulok, a csodálkozástól dermedten, minden félelem nélkül, anyám nyugat felé mutat, miközben egyenesen a szemembe néz. Mond valamit, de a szavak nem jutnak el hozzám. Összeráncolja a homlokát, és hosszú ujjával nyugat felé bök. Újra szólna, de ekkor a pára eloszlik. Megremeg. Pislogok. És hirtelen újra a fiút látom, aki még mindig a virággal játszadozik.