Démontolvaj

   Semmi támpont. Alighanem kénytelen leszek kimondaniróla, hogy ő a tolvaj, és reménykedni...
   Nem! Várjunk csak! A szeme.
   Mereven nézem a lángocskákat. Van valami a villódzásukban... a színükben... de mi? Emlékeztetnek valamire. Valakire. Láttam már ehhez hasonlót szemet. Nem pontosan ugyanilyet, de hasonlót. És csak egyszer. De hol?
   - Rajta, Cornelius - biztat Vész herceg. - Mond ki gyorsan, mielőtt...
   - Várj! - mordulok rá, és szorosabban megmarkolom a sátánkölyköt. - Rémlik valami! A szeme! Már láttam...
   A poronty felüvölt - valószínűleg túl erősen szorítottam meg, s ezzel fájdalmat okoztam neki. Vicsorogva odakap a bal karomhoz, és belemélyeszti szürke fogait. Üvöltve próbálom elrántani a karomat, de erősen tartja. Jobb kezemmel odanyúlok, hogy szétfeszítsem az állkapcsát...
   ...de ekkor mintha villám csapna belém, megdermedek.
   A harapás... a szeme... emlékszem... a furcsa haja... az üveggolyók... a nagy feje... narancssárga... emlékszem... játszik az üveggolyókkal, fölemeli a fény felé... narancssárga fény.. megérkezünk ide, és itt találom a sátánkölyköt, amikor épp az öcsémet keresem... apa elrejti Artot a pléd alá... emlékszem!
   És e pillanatban, jóllehet az elképedéstől teljesen elgyengülök, a felismerés előtt értetlenül állok, és mégis, igazam biztos tudatában motyogom a csúf poronty rothadó húsú feje fölött:
   - Tudom, ki a démontolvaj! Én vagyok az!