Áldozat
2007.10.23. 17:26
240. oldal 23. sor
Áldozat
Mindhiába. Nincs bennem több mágia. Egy utolsó gyenge varázsra talán még futja - de másra semmiképp. Elönt az önsajnálat. Érzem, hogy őrület kerülget. De mindezt elfojtom, és Branre pillantok. Még mindig a kutyával játszik, de hol rám, hol a résre néz. Ő is tudja, hogy mindjárt bezárul. Tudja, hogy nem leszek képes időben odaérni. Azt is tudja, hogy amilyen gyorsan tud futni, magamra hagyhat és megmenekülhet. De nem teszi. Itt marad mellettem, véd a démonoktól, és velem együtt várja, hogy a rés bezáruljon és sorsunk megpecsételődjön. - Bran - zokogok. - El kell menned! Csak mosolyog. - Bran! Indulj! Újabb mosoly. Nem fog itt hagyni. Hű lesz hozzám mindvégig. Inkább hal meg velem együtt, mintsem nélkülem fusson a szabadság felé. Viszonzom a mosolyt. - Jól van - sóhajtom, és feléje nyújtom a kezem. Bran megfogja, azt hiszi, csupán egy érintésre vágyom. Arra nem számít, hogy erőm maradékát is átadom neki. Gyors, hevenyészett varázsige. Az elméjébe nyúlok, és egy képet rajzolok a gondolataiba a résről, arról, hogy keresztültör rajta, kiszáguld a barlangból, és vissza sem jön többé. És ekkor, mágikus hatalmam utolsó cseppjeitől áthatva, rákiáltok: - Gyorsan fut! Nekiiramodik. Fut, pedig nem akar, üvölt a meglepetéstől és a félelemtől. Végigszáguld az alagúton, átveti magát a résen, és rohan tovább, mágiám időleges foglyaként. Szomorúan intek utána, és nagyot sóhajtok. Egyedül maradtam. Valóban el vagyok átkozva.
|