Démontolvaj

   A szörny fenyegetően rám néz, és felém nyújtja a kezét. Látom, hogy nem két, hanem legalább négy vagy öt karja van. Húzódnék tőle. Bújnék az ágy alá. Kiáltanék segítségért. De a hang, amely pár perce szólt hozzám, nem engedi. Sebesen sugdos, nem tudom követni a szavakat. Azon veszem észre magam, hogy biztosan állok a lábamon, s lépek egyet a fénytábla és a rajta átnyomakodó szörny felé. Felemelem a jobb kezemet, s nézem, amint az ujjaim ökölbe szorulnak. Furcsa bizsergést érzek, mint amikor kienged a zsibbadás.
   A szörny megáll. Résnyire húzott szemmel, bizonytalanul körülnéz a szobámban. Aztán lassan, fokozatosan visszahúzódik a fénysíkba, mígnem végül már csak vörös szeme - a kimondhatatlan gonoszság kettős köre - bámul ki rám a kékségből. Aztán az is eltűnik, és újra egyedül vagyok a fénnyel.
   Torkomszakadtából segítségért kéne kiáltani, futva menekülni, lekucorodni a padlóra. Ám ehelyett ökölbe szorított kezem ellazul. Ott állok a kék fénytáblával szemben, s csak bámulom, mint egy friss emberi agyat kapott zombi, akibe távvezérléssel nyomják az információt. A fényfoltok rendes körülmények között átlátszóak, de ezen itt nem látok át. Ha mögé nézek, ott van a szobám fala, a fiókos szekrény, a padlón szanaszét heverő játékok és a zoknik kupaca. De ha a fényt nézem, csak a kékséget látom.
   A hang valami őrültséget mond. Mihelyt meghallom, tudom, hogy őrültség. Vitatkozni akarok vele, ráordítani, hogy hallgasson már el. De ebben a rémült és zavart állapotban nem tudok nem engedelmeskedni. Érzem, amint a lábamban megfeszülnek az izmok. Émelyítő bizonyossággal tudom, mi történik majd a következő pillanatban. Üvölteni szeretnék, hogy nem, nem akarom, de mielőtt sikolyra nyíló számból előtörhetne a hang, egy erő lépni kényszerít - előre, a szörny után, be a fénybe.